Nem a kontroll véd meg – hanem az elengedés.

„Nem a kontroll véd meg – hanem az elengedés.”

Folytatása az előző gondolat menetemnek.

Az előző posztom utolsó mondatában kérdeztem tőled.

Te hol kontrollálsz és hogyan csinálod az életedben?

Én azt éreztem, hogy az állandó kontrollnak köszönhetően biztonságban érzem magam.

Meg voltam rólam győződve, hogy a gyerekeim számára is jó példával járok elő és segítem őket a fejlődésükben. Bátorítottam őket, dicsértem, elismertem. Magyarán egy érzelmi biztonságot nyújtottam azáltal, hogy magabiztos voltam és határozott. Sőt, túlságosan is határozott voltam. Sokszor meg is kaptam ismerősöktől, barátoktól, hogy nekem mennyire jó mert tele vagyok önbizalommal és határozottsággal. A gyerekeim szemében is azt véltem látni, hogy büszkék rám milyen erős, okos, mindent is tudó apukájuk van. Mindeközben…

Naponta kezelek, ugyanilyen érzésben élő embereket. Hallom a hanghordozást, a magabiztosságot, érzem az önbizalmat, sugározzák az erőt. Ránézésre minden olyan tulajdonságot hordoznak, amit én is hordoztam. Pontosabb álarcot. Igy van, ezek az álarcaim voltak. Ugyanis az álarcok mögött ott a fizikai test, ami pedig nem tud hazudni. Feszes hát, teljesen befeszült nyakizmok, görnyedt tartás, bármilyen érintésre megrezzenő test, amely folyamatos védelmi készenlétben van. Az álarcainkat viselni rendkívül fárasztó és leterhelő.

Így éltem én is. Kontroll a környezetemen, kontroll a saját felépített viselkedésemben, az álarcaim megfelelő használata. Mind kontroll. Eszméletlen energia. Mindeközben ezt erősségnek éltem meg, miközben pont ez volt a gyengeségem. A kontroll nem biztonságot adott, hanem állandó feszültséget. Jelképesen, mintha egy kifeszített gumiszalagot húzkodnék. Ami előbb utóbb elszakad vagy visszapattan.

A testemben is megjelentek ezek az érzések, feszitő hát, görcsös derék, minden este olyan leterheltség érzése, amely már arra utalt, hogy tuti megkapáltam három hold földet.

Nem hittem abban, hogy az élet képes megtartani engem ha nem én irányitok mindent. Nem bíztam másokban, nem bíztam folyamatokban és ami a legfájdalmasabb volt, nem bíztam saját magamban. Ugyanis, ha bíztam volna magamban akkor eleve úgy állok az élethez, hogy jöhet bármi képes leszek megoldani. Nem arra ment volna az energiám, hogy előre levédjek minden egyes kimenetelt. Ami lássuk be jól hangzik, de van rá esélyünk?

Mikor felismertem mit teszek, illetve azt hogyan is teszem elindult a változás.

A kontroll illúziója azt súgta, hogy ha elengedem akkor katasztrófa fog bekövetkezni. Hálás vagyok azért magamnak, hogy mertem lépni és engedtem.

Mikor végre elengedtem, kiderült az igazság: az élet nem omlott össze, sőt, előbb könnyebbé vált majd pedig gazdagabbá. A környezetem is elkezdett változni, mivel hagytam nekik, hogy tanuljanak, hibázzanak, fejlődjenek. A gyerekeim elkezdték valósan megérezni a felelősség vállalást. A párom elkezdett kinyílni és teremteni. Amikor elmentem nyaralni végre megtapasztaltam milyen a pihenés.

Az elengedés nem feladás, hanem bátorság. Bátorság elfogadni, hogy nem irányíthatom az életet. Bátorság az is, hogy másoknak, gyerekeinknek, párunknak, munkatársainknak megengedjük, hogy megtalálják a saját útjukat. -Ez amúgy egy másik téma lesz, amiről fogok majd írni.

Miért akarunk másokat megszerelni?

Miért gondoljuk azt, hogy jobban tudjuk kinek mire van szüksége?

Visszatérve, a legnagyobb bátorság részünkre az, hogy higgyünk abba, hogy ami történik, az pontosan az, amire szükségem van, még akkor is, ha azt, most nem értem.

Legyen ez bármely apróság. Egy apró példával élve, ugyanis az életünket ezen pillanatok összegégében éljük, illetve ezen érzések futnak rajtunk végig naponta nagyon sokszor.

Biztos veled is előfordult már olyan, hogy valamilyen rendezvényen voltál és amikor bementél a terembe gyorsan megkerested a neked tetsző helyet és sprintben elfoglaltad. Nálam is régen ez mindig bekapcsolt. Ugye a kontroll. Honnan látok jól, hol nem látszok ahhoz, hogy nehogy felszólítsanak, ki mellett fogok ülni stb.

Ma már egyáltalán nem aggaszt a dolog. Akár utolsónak is szívesen bemegyek egy terembe. Mert tudom, hogy véletlenek nem léteznek, és oda fogok helyet kapni, ahova kell. Az élet pedig vissza is igazolja minden egyes alkalommal. Akár egy önismereti elvonuláson veszek részt akár egy más rendezvényen mindig történik valami olyan, amitől többé vállok. egy találkozás, egy kellemes pillanat, egy kedves szomszéd. Próbáld ki te is.

Amikor elengedem a kontrollt nem azt jelenti, hogy számomra „mindegy” lesz ami lesz. Hanem azt, bízom. Bízom az élet bölcsességében, hogy okosabb nálam, bízom a hibák tanító hatásában. Illetve bízom abban, hogy ha valóban szükség van rám akkor a megfelelő pillanatban ott leszek. Ugyanakkor ezt a pillanatot nem erőltetem, hanem engedem, hogy hívjon.

A testedben mi történik ekkor? A tested ellazul, szó szerint ellágyul. A lélegzeted mélyül, a mellkasod felszabadul. Az izmaid kiengednek. Mert a test sosem hazudik, mindig jelez és az igazságot mondja, mutatja nekünk. A csontkovácsod mosolyog, mert az álarcok lehulltak.

Ha idáig velem voltál akkor rezonálsz a kérdéssel. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy mi az, amit nem mersz elengedni? Illetve mit veszítenél valójában, ha mégis megtennéd?