Nem görcsös vagy, hanem félsz önmagad lenni

Az egyik legmélyebb és legpusztítóbb belső mintánk: „nem vagyok elég jó”.

Volt már olyan helyzet, mikor elmondtad a véleményedet, és azzal kezdted a mondatodat, hogy: „Bocs, csak azt akarom mondani, hogy…”?

Volt már olyan helyzet, amikor felvállaltad volna a véleményedet, de inkább nem tetted, mert féltél attól, hogy nem lesz jó, amit mondasz?

Volt már olyan helyzet, hogy már befejezted a munkádat, de még órákkal utána is azon agyaltál, hogy lehetett volna jobban vagy másképpen megcsinálni?

Csontkovácsként dolgozom, és naponta találkozom ezekkel a helyzetekkel. Bocs, megkérdezhetem, hogy…elnézést a kérdésért…szabad kérdeznem…

De hogy miért tűnnek fel számomra, és miért fontos ezekről az “apróságokról” beszélni?

Mert ugyan ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel éltem az életem. Gyerekként mindig valamilyen teljesítményhez kötöttem a szeretetet. Így nevelődtünk. Akkor vagyok okos ügyes szerethető, ha 5-öst kapok a suliban, akkor vagyok jó gyerek, ha nem beszélek az órán, akkor vagyok szófogadó ügyes kisfiú, ha hazaérek időben, ismerős?

Ha visszagondolok a gyerekkoromra és megnézem a szülői viselkedéseket akkor azt látom, hogy én próbáltam megfelelni az anyukámnak. Ő meg szintén próbált megfelelni valakinek mindig a külvilágban. A későbbi életemben már ez módosult. Én is meg akartam felelni mindenkinek a külvilágban. Már nem az anyukámnak. Igy már azt gondoltam, hogy érthető ez a generációs dolog. Amig kicsik vagyunk addig a szüleinknek felelünk meg, majd ha felnővünk akkor már másoknak.

Nos, ennél egyszerűbb volt az igazság. Még felnőttfejjel is ugyanúgy az anyukámnak akartam megfelelni. Ugyanaz volt az alap motivációm. Lehet, hogy a kivitelezés más volt. Mivel nem naponta találkozok már vele igy nem is a napi visszajelzés volt számomra a fontos. Hanem a magamban kialakított értékrend. Ami szerint saját magamat minősítettem annak fényében hogy mit gondolna, mondana most az anyukám. Mondhatni minden cselekedetem mögött ez volt a mozgató rugó. Jól kell viselkednem, akkor beszéljek, ha a kérdeznek stb. Tehát én is sokszor úgy kezdtem a mondandómat, hogy bocsi csak azt akarom mondani hogy…

Miért kell elnézést kérnem azért, mert megszólalok?

Mert, hát ki tudja előre, hogy jót mondok e vagy okosat? Majd, ha visszajeleznek akkor kiderül, igy jobb előre egy bocsi.

Ez a fajta tökéletességre törekvés teszi ki a legtöbb ember napját. Reggeltől-estig. Minden percben és minden órában.

Biztos jól adtam le a munkám? Biztos nem gond, ha őszintén elmondom a páromnak, hogy nem tetszik az új frizurája?

Volt már veled olyan amikor vezetés közben a tükörbe nézve frusztrált a mögötted jövő? Mikor már percek óta jött mögötted és téged pedig feszitett a kérdés, hogy menjek e gyorsabban mert biztos feltartom őt…

Ezek az apró gondolatok a részeink. Nem veszünk róluk tudomást. Igy élünk és elfogadjuk, hogy igy működünk.

Fontos megjegyezni, hogy ennek kialakulása az életünkben nem a mi hibánk, ugyanakkor az én felelősségem, hogy mit kezdek vele, ha már felismertem.

„Nem az a baj veled, amit gondolsz magadról. Az a baj, hogy elhitted.” -ismeretlen szerző

A mindennapokban megjelenő leggyakoribb formái a nem vagyok elég jó aspektusnak a következők: túlteljesítés, állandó megfelelési kényszer, bocsánatkérési reflex, vélemény visszatartás, kapcsolati álarcok.

Túl teljesítünk mert mindig az az érzés hajt, hogy nem elég, ha csak szimplán elvégezzük, amit kell. Mindig ott a hiányérzet, hogy elég jó e, amit mondtam vagy tettem.

Folyamatosan bennünk van a megfelelési kényszer. Mindig valamilyen teljesítményhez próbálom kötni az ön magam értékelését. Mindent valamilyen módon mérhetővé teszek a magam számára. Akár egy ölelést a párom felé. Miközben azon gondolkodom elég hosszú volt e az ölelés, elég meghitt volt e. Apró gondolat, ugyanakkor mutatja, hogy nem tudom felhőtlenül még az ölelést sem megélni ott a jelenben a maga tisztaságában.

A véleményemet próbálom mindig a helyzethez igazítani. Elképzelem előre, hogy a véleményem milyen eredménnyel fog járni. Majd próbálom azt kiválasztani, ami a legkevesebb konfliktussal járhat. Sőt úgy jöjjek ki a dologból, hogy újra átélhessem azt az érzést amikor gyerekkoromban anyukám megdicsért és megölelt egy okos válasz esetén.

A párommal szemben olyan maszkot veszek fel, amit a helyzethez elképzelek. Nem merek nyitott lenni, mert az, hogy belém lásson teljesen, az megint csak a gyerekkori tapasztalataimból kiindulva nem járna jóval. Ismerősek számodra ezek a szituk az életedben?

„Nem merek önmagam lenni”, mint tudattalan döntés.

Az önmegtagadás nem passzív állapot. Ezt aktívan fenntartjuk, sokszor anélkül, hogy tudnánk róla. Az alap félelmünk táplálja, hogy nem leszek szerethető, ha önmagam vagyok. A félelmem forrása: az elutasítástól való félelem, szeretet elvesztése, szégyentől való rettegés.

Mint látható egy külső teljesítménytől teszem függővé a belső értékemet. A fókuszom nem belül van, hanem a külvilágon. Ha jót mondok szeretnek, ha olyat mondok akkor nem szeretnek. Ergo, akkor vagyok szerethető, ha mindig azt teszem/mondom, amit a külvilág hallani akar. Működhet ez? Tudok vajon mindig olyat mondani, ami mindenki számára tetszik?

Ha másoknak felelek meg akkor ki vagyok én?

„Addig nem tudsz kapcsolódni másokhoz, amig nem vagy hajlandó kapcsolódni önmagadhoz.” -Brené Brown

Na de akkor mit jelent önmagad lenni?

Fontos kihangsúlyozni, hogy nem attól leszek önmagam, ha mindenkinek nyersen belevágom az arcába, amit gondolok, es úgy viselkedek, mint egy féktelen csikó. Hanem a belső és külső összhangra törekszem. Erre jó szó az autentikusság. Amikor a saját értékeim szerint cselekszem, és a saját hangomon vagyok képes megszólalni. Nem külső fókusszal, hanem a belsőm megmutatása a külvilág felé annak eredményétől függetlenül.

Az egyik előző posztban már említettem. Amikor magamról beszélek, jó szándékkal és őszintén akkor a felelősség már a hallgatóé, hogy ezzel mit kezd. Ha megbántódik, miközben nem volt célom, lehet manipulációs játék a részéről vagy szimplán olyan dolgot mondtam, amivel neki van dolga és belenézett a „tükörbe”.

„Az egyetlen élet, amit megbánunk, az, amelyet mások elvárásai szerint éltünk.” -William James

Ki tudok lépni ebből a mintából?

Igen abszolút. Azzal, hogy ideáig olvastál már sok minden elindult benned. Holnapra elhagyod a mintát? Nem.

Ez olyan szinten az identitásunk része, hogy szinte sosem fog elhagyni minket. Ugyanakkor, ha tudatosítod a dolgot és foglalkozol magaddal akkor egy sokkal felszabadultabb és jó érzésesekkel teli életed lehet. Játssz vele napi szinten. Figyeld meg magad. Mikor kezded a mondandód azzal, hogy bocsi…

Mikor van ott az érzés, hogy mást akarnék mondani, de…

Hányszor érzed egy nap, hogy bizonytalan vagy? Ott is a megfelelés kapcsol be.

Tehát mikor azt írtam, hogy nem görcsös vagy csak nem mersz önmagad lenni akkor arra utaltam, hogy ez nem egy jellemhiba, hanem egy régi seb. Amin lehet, sőt kell is dolgoznod. Mert a sebeink tesznek minket egyedivé. Minél több sebet megtalálsz és begyógyitasz annál értékesebbnek és csodálatosabbnak fogod magad érezni. És akkor már nem a külvilág visszajelzése hanem a belső értékeid miatt, amit megtaláltál magadban.

Nálad mi a leggyakoribb helyzet amikor bekapcsol a nem vagyok elég jó mantra?