Nem a gyomrod beteg, hanem lenyeled a mondanivalódat

Észrevetted már, hogy legtöbbször, ha valami kihúzza nálad a fiókot akkor a gyomor tájékon érzel szorítást, kellemetlenséget, görcsöt, fájdalmat, hányingert?

Olvastam már olyan írást, ahol a gyomrot az érzések tárolójának nevezik. Nekem tetszik ez a megfogalmazás. Valóban sok dolgot lenyelünk és úgymond próbáljuk megemészteni. Legtöbbször sajnos sikertelenül mert csak egy ördögi kör lesz belőle mivel forog bennünk és inkább egyre rosszabbul és rosszabbul érezzük magunkat. Mígnem egyszer csak kipukkad belőlünk és olyankor megbántunk valakit, akit szeretünk vagy rosszabb esetben kő kövön nem marad. Ismerős a szitu?

Gyerekként arra neveltek minket, hogy legyünk jó neveltek, ne beszéljünk vissza, ne csináljunk jelenetet. Annyira jól kondicionáltak lettünk jó neveltségből, hogy felnőttként is csendben vagyunk. A munkahelyen, otthon, a barátainkkal. Amikor ki kéne mondani a bennünk feljövő dolgokat olyankor hallgatunk és nyelünk. Tároljuk az infót, újra és újra.

Sok esetben azért nem szolunk mert nem akarjuk megbántani a másikat.

Nálam ez nagyon erősen jelen volt. A párkapcsolatomban ez úgy jelent meg, hogy az én elképzelésem szerint védtem őt azzal, hogy nem mondok ki mindent, ami bennem van.

Amikor elkezdtem foglalkozni önismerettel akkor egyedül indultam el ezen az úton. A későbbiekben már mindketten úton voltunk. Mivel más „csomaggal” éltünk eleve más felismerések, tanulások mentén haladtunk. Az önismeret nem egy egzakt szintekből álló folyamat. Nem lehet senkit besorolni szintekre, hogy hol tart. Azonban bizonyos dolgok, traumák feloldása révén valamiben egyikőnk tart előrébb más dolgokban a másik. Többször elkövettem azt a hibát, hogy nem beszéltem bizonyos dolgokról mert azt képzeltem, vagyis én eldöntöttem, hogy szerintem nem értené meg amit mondok vagy félre értené. A szándék bennem alapvetően nem a titkolózás volt, hanem a konfliktus elkerülése. Bántani nem akartam, se azt éreztetni vele, hogy „na még ezt sem” tudod. Szóval eleve helyette hoztam meg a döntést és én tartottam magamban. Persze ez bennem okozott egy folyamatos frusztrációt mivel feszitett a dolog. És amikor eljutott egy kezelhetetlen formába akkor kicsattant belőlem és természetesen akkor már nem a szépen megfogalmazott formában, hanem nyersen, ami eleve bántó és nem is érdemelte meg. Ugyanis ő semmit nem tett. Nem tudott addig arról, ami bennem forgott. Én nyeltem le és tartottam magamban.

Ha most próbálsz felidézni ilyen esetet, nem nehéz találni igaz?

Például amikor egy kollégának nem mondtad el a véleményedet arról, hogy fáj neked, amit csinált, vagy mikor egy szituban bólogattál és közben minden porcikád tiltakozott ezellen, vagy mikor rámosolyogtál valakire miközben sírhatnékod volt…

Sok ilyen van. Sok esetben pedig évekig toljuk magunk előtt. Vigasztaljuk magunkat, hogy majd elmúlik, majd változik a helyzet.

Na pont ezek tárolódnak a gyomrunkban. Ezért érezzük folyamatos feszültségben magunkat. Ezért görnyedt a tartásunk, előre eső a vállunk. a testünk próbálja védeni magát. Ugyanakkor amitól védeni kellene az nem kívül van hanem pont hogy bennünk. A ki nem mondott, fel nem vállalt érzéseink, dolgaink.

Mi történt, amikor ezt felismertem?

Először is elkezdtem megérteni azt, hogy a fő problémám egyike az volt, hogy nem tudtam nemet mondani. Minden porcikám tiltakozott ezellen. Ez részben azért volt mert féltem a konfliktustól, amit esetleg a nem okozhat. Másrészt azt gondoltam, hogy mások igényeit előbb kell kielégítenem, mint a sajátomat. Mindig feláldoztam magam és ezzel kaptam meg azt az érzést, hogy igen elég jó vagyok és igy már szerethető is. hogy mindenkinek segítek minden szituban. Ergo kívülről vártam a jelzést arra, hogy jó és szerethető vagyok.

Ezt olyan mélységig sikerült elvinnem, hogy sokszor hét napból hetet bent voltam a kezelőben és dolgoztam. Miért? Nem mertem nemet mondani. Mert akkor azt éreztem volna, hogy nem vagyok elég jó. Illetve a nemmel, megbántanék másokat. Magyarán, fogalmam sem volt arról, mit jelent meghúzni a határaimat.

Egy meghatározó tanitás volt számomra az, hogy amikor én mondok valakinek valamit akkor az nem az én felelősségem, hogy a fogadó fél mit kezd azzal.

Legyen az bármilyen szituáció. A fellelőség mindig az enyém azzal kapcsolatban, hogy ha nekem mondanak sértőt, bántót, azzal mit kezdek. Amennyiben én belül jól vagyok és tisztában vagyok azzal ki vagyok, mit érzek, mit érek akkor kívülről jövő inger ezt nem boríthatja meg. Ha megboritja, akkor pedig szintén az én döntésem, hogy ezt jelzésnek veszem, hogy ezzel dolgom van mert kihúzta a fiokomat vagy rá állok én is a közlő energiájára és lesz egy szóbeli adok kapok. A felelőség tehát mindig a fogadó félé.

Sarkítsuk ki egy kicsit ezt. Ha én azt mondom neked, hogy szerintem egy teljesen beszámíthatatlan és megbízhatatlan, ráadásul hazudós ember vagy. Mit kezdesz ezzel?

Érdekel? Nem? Szuper, mivel egyrészt azt mondok, amit akarok, másrészt nem ismertél magadra.

Felidegesít? Mit képzelek én, hogy ilyet mondok neked?

Nos, innentől már a te dolgod, hogy meglásd melyik része volt a mondanivalómnak rád sértő. Mert amelyik betalált azzal dolgod van.

Amikor elkezdtem igy élni az életemet, hihetetlen módon megváltozott. Megszűnt az állandó görcsölés azon, hogy merjem e kimondani a bennem lévő dolgokat, eltűnt a félelem attól, hogy vajon megbántom e a másikat.

Fontos hozzátenni, hogy amit mondok azt eleve nem ártó vagy bántó szándékkal mondom hanem jó érzésből és jó szándékkal. Ennek ellenére régen a jó szándék megléte esetén is ugyanúgy görcsöltem rajta.

A szabadság egy nagyon szép formája az, amikor megadjuk magunknak azt a lehetőséget, hogy őszintén kimondjuk azt, ami bennünk van. Legyen bármilyen következménye. Az esetleges konfliktus nem katasztrófa, hanem lehetőség a dolgok tisztázásra.

Gyerekként megtanultuk, hogy akkor vagyunk jók, ha csendben vagyunk, viselkedünk.

felnőttként meg kell tanulnunk kimondani a dolgokat.

Amennyiben a közlés jó szándékból ered ne kell tartanunk attól mit fog okozni. Ugyanis bármi is történik az már nem a mi felelősségünk.

Ahhoz, hogy fejlődni tudjunk van pár tulajdonság, amit nem tudunk kikerülni. Egyik ilyen a sebezhetőség, a másik a bátorság. Amikor kimondunk valamit, ami számunkra nagyon mély vagy kényelmetlen megjelenhet bennünk a sebezhetőség, a félelem attól, hogy ezt már nem tudom visszaszívni és lehet, hogy olyan változást fogok ezzel elindítani amire nem vagyok felkészülve vagy nem tudom elképzelni. Ez pedig újra a kontrollvesztés témaköre, amiről már írtam az egyik előző posztban. A bátorság tehát ahhoz kell, hogy kikapcsoljuk a kontrollt és hagyjuk, hogy a dolgok úgy történjenek ahogy a természetüknél fogva működniük kell. Lehet, hogy fájni fog, lehet, hogy sírni fogsz, lehet, hogy új lesz, ami történik. A változás lehetősége talán egy fordulópont amire talán már mindketten vártunk, csak egyikünknek el kell indítania. Ha te nyitsz akkor végre nem téged feszit már belülről. Az pedig, hogy vállalod az érzéseid nem kiváltság, nem hőstett, hanem szimpla önszeretet, önértékelés. Ez szintén majd egy jó téma lesz, hogy mi is az önszeretet.

Ha már próbálsz beszélni az érzéseidről adok egy kis segítséget. Számomra értékes tanitás volt az én kommunikáció. Magunkról kell beszélnünk és a bennünk lejátszódó történésekről. A legtöbb konfliktus forrása az volt, amikor te üzenetekben beszéltem. Miért igy csinálod, miért nem amúgy? Szerintem ezt kéne csinálnod vagy úgy kéne csinálnod. Nem igaz, hogy nem érted meg, hogy mondjam el, hogy te is értsd? Ismerős?

A te kommunikáció azonnal egyetlen dolgot indít el a másikban, a védekezési ösztönt. Majd pedig habitustól függően ki szavakkal ki tányérokkal védi meg magát.

Amint elkezdesz a saját érzéseidről beszélni, olyan, mint ha jokert húznál a kártyában. Azt mondasz, amit csak akarsz, nincsenek határok és nincsnek tabuk és nincs lehetőség megbántani a másikat. Tekintve, hogy a te érzéseidről te tudsz mindent és ebbe engedsz betekintést. A fogadó fél pedig elkezdi értelmezni, hogy te miként működsz. Próbáld ki, meg fogod látni milyen mély és őszinte beszélgetések fognak kikerekedni.

Úgy érzed nem megfelelő a pároddal a szexuális életetek?

Mond azt neki: Régebben sokkal többet szexeltünk, nem tudom mi lett veled de jó lenne, ha többször vennél fel szexi ruhákat mert már nem is emlékszem rá milyen amikor szexi vagy.

Vagy mond azt: Eszembe jutott ma az egyik múltkori esténk amikor kettesben voltunk. Amit akkor viseltél parfüm olyan jó érzéseket keltett bennem, hogy egész nap jó kedvem volt és alig vártam, hogy lássalak. Vajon melyik mit vált ki?

Egy másik eset: Elegem van abból, hogy sose figyelsz oda arra, amit mondok, neked mindig fontosabb a telefonod, a hírek, a tik-tok stb.

Vagy: Amikor meghallgatsz engem akkor azt érzem, hogy mennyire fontos vagyok a számodra és boldogság érzés önt el, köszönöm ezt neked.

A benned lévő érzések egyediek és a tieid. Minél több negatív érzelmet tárolsz magadban annál rosszabb rezgésen fogod élni az életed. Ezt pedig nem más csinálja veled, hanem te csinálod magaddal. Első lépés előre a fellelőség vállalás. Fogadd el, hogy bármiben is vagy most vagy bármikor, ami rossz neked és úgy érzed megrekedtél, ezt mind te hoztad létre magadnak. Amig kifelé mutogatok, hogy ki a hibás addig nem tudok elmozdulni ebből a helyzetből. Egyetlen ember tud ezen változtatni. Lépj.